14. Rövid az út lefelé

Ott az ágyon feküdve jöttem rá, hogy voltaképpen élvezem Matt társaságát. Ha vele voltam, akkor nem gondoltam annyit a kalóriákra, a súlyomra, Zack-re vagy az elcseszett családomra. Vele az élet könnyebbnek bizonyult, pedig semmi különöset nem csináltunk, csak együtt lógtunk.

-          Hé - szólongatott Matt – nagyon elgondolkoztál, minden rendben?

-          Igen, csak a tegnap estén jártak a gondolataim – vallottam be. – Sajnálom.

-          Tegnap még nagyban köszöngetted. Életed legjobb estéjének nevezted.

Felé dobtam egy párnát.

-          Ne ess túlzásokba! Nem az estét sajnálom, hanem hogy…- nem tudtam befejezni a mondatot. Úgy látszik, ez rossz szokásommá vált. De tényleg, mit is sajnálok? – Anyukád nem fog haragudni, hogy itt maradtam? – kérdeztem tőle aggódva.

-          Nyugi Cass, majdnem felnőttek vagyunk. És a nagyszüleimmel élek, már volt szerencséd találkozni Lisa-val, szóval anyám nem is fog tudni róla.

Újra kedvem lett volna hozzávágni valamit, de ezt nem tudtam megtenni, mert Matt felém hajolt és megcsókolt. Voltak érzéseim iránta, ezen nem kellett sokat gondolkoznom, de az eltörpült, ahhoz képest, ahogy Zack iránt éreztem. Pedig őt szeretni sokkal egyszerűbb lett volna.

Matt még a buli előtt azt mondta legyünk barátok, amibe én beleegyeztem, de úgy hittem, ez a csók tönkretesz mindent. A törött szívem darabkái nem működtek megfelelően, és talán soha nem is fognak. Azt is mondta, hogy várna rám, de nem tudtam valaha is készen fogok állni erre. Össze voltam zavarodva, akartam is őt, és nem is. A hitegetés sem tűnt jó ötletnek, de nem mondhattam meg neki az igazat, mert szükségem volt rá. És talán képes lennék szeretni őt, majd valamikor a jövőben…  Aztán eszembe jutott Zack és rájöttem mekkora hülyeséget is csinálok valójában. Mielőtt még bármit is mondhattam volna megszólalt a telefonom én pedig eltoltam Matt-et és a táskámhoz mentem, majd felvettem a készüléket.

-          Hallo – szóltam bele idegesen és az ablak elé sétáltam, így Matt-nek háttal álltam.

-          Szia Cassie, végre felvette valaki, már többször kerestelek titeket – mondta a nagypapám, hangja fáradtan csengett. – Anyukád ott van valahol? Beszélnem kell vele.

-          Elutazott, csak este ér haza – magyaráztam. – Mi a baj?

-          Ne aggódj, nincs nagy baj.

-          Mi történt? – kérdeztem idegesen és fel-alá kezdtem el járkálni a szobában.

-          Kórházban vagyunk, tegnap a nagymamádnak enyhe szívrohama volt. Az orvosok azt mondják, hamar fel fog épülni – itt egy kis szünetet tartott - csak egy kis pihenésre van szüksége – tette hozzá gyorsan. Fogalmam sem volt, mi az az enyhe szívroham. Létezik ilyen egyáltalán vagy csak azt akarta, hogy ne boruljak ki? Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam.

-          Oké, máris odamegyek.

-          Erre semmi szükség, pihennie kell. Ha anyukád hazaér, mondd meg neki, hogy kerestem és hívjon vissza.

-          Oké megmondom – feleltem. – De biztos, hogy ne menjek oda?

-          Nem, erre semmi szükség. Nem tudnál mit tenni. Pár nap és kiengedik, majd akkor látogass meg minket – javasolta.

-          Rendben, mondd meg neki, hogy szeretem.

-          Átadom neki – hadarta -, de most mennem kell, szia Cassie.

-          Szia – köszöntem el tőle én is.

Hangosan kifújtam a levegőt és leültem az ágyra.

-          Nekem haza kell mennem – mondtam Matt-nek. Egyedül akartam lenni. Megrémisztett a gondolat, hogy elveszíthetem a nagymamámat, de semmi kedvem nem volt vele erről beszélni.

-          Mi történt? – kérdezte és leült mellém. El akartam neki mondani, hogy mi történt, de nem volt hozzá elég erőm.

-          Semmi – feleltem kurtán -, tényleg mennem kell. Matt megbántottnak tűnt egy pillanatra, de aztán semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán.

-          Kikísérlek – mondta, majd felvette a piros ruhámat a földről és a fürdőhöz mentünk, ahol átöltöztem.

Sírni lett volna kedvem, de visszatartottam a könnyeimet. Matt az ajtó előtt várt rám, majd egymás mellett haladva lesiettünk a lépcsőn a bejárati ajtó felé haladva. A feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Lisa-val nem találkoztunk, így legalább még egy kínos pillanatot megúsztam.

-          Akkor majd a suliban találkozunk – mondtam és legszívesebben pofon vágtam volna magam. Ez volt a legrosszabb szöveg, amit mondhattam.

-          Szia – köszönt el tőlem és becsukta az orrom előtt az ajtót.

Hazaérve egyből átöltöztem, egy trikót és egy melegítőnadrágot vettem fel. Hirtelen ötlettől vezérelve az anyám szobájába vettem az irányt, majd az éjjeliszekrény fiókját kihúztam, ahonnan elvettem egy dobozt a nyugtatói közül, majd a fürdőszobába sétáltam. Két szemet kiöntöttem a remegő kezembe. Minden… Nem, semmi sem lesz rendben, gondoltam, és bevettem a gyógyszereket. Nem akartam gondolkozni, ki akartam kapcsolni az agyam egy időre.

Mikor kisebb voltam az összes nyarat a mamánál töltöttem, ott nem kellett hallgatnom anya és apa veszekedését, a kiabálásokat, a sírásokat. Sütöttünk, főztünk, sorozatokat néztünk, játszottunk, egyszerűen ott biztonságban éreztem magam mindig. Azt kívántam bárcsak nála maradhatnék egész évben. Neki bármit elmondhattam, meghallgatott, tanácsokat adott és ami a legfontosabb volt, soha nem ítélkezett felettem. Elfogadott olyannak, amilyen voltam. Persze visszanézve az akkori problémák eltörpülnek a mostaniakhoz képest. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha most is mellettem lenne. De nincs, mert egy kórházi ágyban fekszik…

A szobámba mentem, bekapcsoltam a laptopomat és elindítottam hangosan egy zenét. Rákerestem a szívroham szóra és nem nyugtattak meg az ott kapott válaszok. Azután felmentem Kate adatlapjára és a buli képeit nézegettem, megakadt a szemem egyen, ahol én és Matt voltam látható. Én a kamerába néztem és idétlenül mosolyogtam, míg Matt oldalról rám pillantott és nem tudom miért, de gyorsan lehajtottam a laptopom tetejét, majd nemsokára elnyomott az álom. Abban a pillanatban a nyugtatók a legjobb dolognak tűntek a világon.