10. Reggeli harmat

Kilépve a szabadba mély levegőt vettem és próbáltam elterelni a gondolataimat. Elővettem a telefonom és a fülesemet, majd elkezdtem zenét hallgatni, hátha az lenyugtat. Mintha erre egyáltalán lenne esély.

Nem akartam sírni a nyílt utcán, de éreztem, ahogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon. Vágtam egy grimaszt, majd gyorsan letöröltem a kezemmel. 

Törni, zúzni lett volna kedvem, egyszerűen csak lerombolni a körülöttem lévő, oly tökéletes világot. A nap hétágra sütött, lágy szellő borzolta a fák leveleit, gyerekek nevetése hallatszott a közeli játszótérről. A zenét feljebb hangosítottam kizárva a külvilág zajait, és folytattam az utam hazafelé.

Otthon az a kép fogadott, ahogy apa a konyhában üvöltözik valakivel a telefonba. Ő nem látott engem, mivel háttal állt nekem és teljesen belemerült abba, hogy más tudtára adja, természetesen neki van igaza. Nyeltem egyet, túl ismerős volt a helyzet.

Hátrapillantottam, egy hét éves szőke kislány futott le az emeletről el mellettem az apja irányába. Meg akartam állítani, szólni neki, hogy menjen vissza a szobájába, de csak csendben figyeltem az eseményeket. Pontosan tudtam, mi fog következni.

- Apa, apa! - kiabálta ugrálva, cipője talpa ütemesen verődött a padlóhoz.

- Ne most, Cassie!

- De apa! - kiabálta hangosan újra.

- Elég legyen! - szólt rá újra a kislányra, de ő csak tovább folytatta.

- Nézd, nézd! - ismételte és apja karjába kapaszkodott.
El akartam fordítani a fejem, de képtelen voltam rá. Láttam, ahogy könnyedén lerázza a kis testet magáról, majd adott neki egy pofont, amitől megtántorodott, majd fejét a pult kemény márványlapjába vágta.

Hátráltam egy lépést.

Kiejtett a kezéből valamit, az orra vére eleredt és a földön heverő ellenőrző lapjára cseppent. Egyik kezét az orrához kapta, arca eltorzult a fájdalomtól. Majd nagy kék szemével rám nézett. Szólásra nyitottam a szám, de aztán becsuktam, meg akartam ugyan nyugtatni, de nem voltam képes hazudni.

Így tört el az orrom hét évesen, amikor életem első piros pontját szerettem volna megmutatni az apámnak. A kórházban azt hazudtam, hogy megbotlottam és nekiestem a szekrénynek. Ezt kellett mondanom. Persze, apám tett róla, hogy még én érezzem rosszul magam, elhitette velem, hogy én voltam a hibás. Rosszkor voltam, rossz helyen. Csak véletlenül ütött meg. A mai napig szentül ezt hittem. Ott, a konyhaajtóban állva a hazugságok köde szertefoszlott és tisztábban láttam őt, mint bármikor valaha.

Utálni akartam, azért amit tett, azért mert elhagyott. De bármi is történt a múltban, az nem változtatja meg azt a tényt, hogy ő az apám és én szeretem őt. 

Felballagtam a szobámba, majd a fürdőbe sétáltam, gyorsan lekapkodtam magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Két kezemmel a falnak támaszkodtam és hagytam, hogy a víz a fejemre hulljon, majd végigfolyjon a testemen, hogy azután a könnyeimmel együtt elvesszen a lefolyóban.

A víz csobogása elnyomta a zokogásom hangját. De ugyan kit érdekelt volna? Az anyámat, aki ki tudja merre járt vagy az apámat, akivel karácsony óta szinte nem is beszéltem, esetleg a bátyámat, aki több száz kilométerre tőlem élte a mindennapjait? Zack-et? Melindát?

Az volt az igazság, hogy senkit sem érdekeltem.

De nem a figyelemfelhívás miatt csináltam, és nem is azért, mert ez egy életstílus. Pedig később sokan ezzel vádoltak. Nekik fogalmuk sem volt, min mentem keresztül, és talán sohasem fogják tudni. Azt kívánom, hogy ne kelljen megtapasztalniuk, igazából milyen is ez.

Ott a fürdőszobában egyedül maradhattam a hazugságaimmal, a hibáimmal, a keserűségemmel, a Zack iránt érzett érzéseimmel, valamint a félelmemtől, hogy apa elhagy.

Tudod, a számok világa tetszik, ott minden egyszerűbb, mert nincsenek hibások.

Később azt is mondták, hogy az olyanoknak, mint én mindig van egy "álomsúlyuk". Harmincöt? Harminchárom?

Hogy mennyi lennék? Nem hiszem, hogy ez a klasszikus álomsúly kategória. A válaszom nulla. És a tiéd?

Csak el akartam fogyni, el akartam tűnni erről a világról. Mint a reggeli harmat vagy, mint a jégvirág. Nyomtalanul, mintha soha nem is léteztem volna.

9. Megszegett ígéretek, összetört szívek

A boldogság érzése olyan hamar elillant, ahogyan jött. Vajon hová tűnhetett?

Farkasszemet néztem a tükörképemmel, és cseppet sem tetszett a látvány. Felkötött, piszkosszőke hajamból pár tincs kiszabadult futás közben, amiket fülem mögé simítottam, nagy kék szemeim alatt sötét karikák húzódtak. Közelebb léptem a tükörhöz, hogy jobban szemügyre tudjam venni magam. Ugyan jó néhány kilóval könnyebb voltam, mégis még mindig eléggé kereknek találtam az arcom. Arra jutottam, semmi baj nincs azzal, amit tettem. Hiszen miért lenne az baj, hogy nem akarok kövér lenni?

Éppen kifelé indultam, amikor nyílt a mosdó ajtaja és Melinda lépett be rajta. Persze ő velem ellentétben tökéletesen festett. Meglepettség tükröződött az arcán egy pillanatig - ahogyan gondolom az enyémen is -, majd köszönés nélkül elhaladtunk egymás mellett. Kelletlenül, de be kellett ismernem, hogy hiányzik nekem. Talán… talán megvárhatnám. De elvetettem az ötletet és kisiettem a mosdóból.

Hirtelen megtorpantam, ugyanis a falnak dőlve Zack-et pillantottam meg. Két jegeskávét és Melinda táskáját tartotta a kezében. Azt mondják, a hirtelen felismerés az embereket hideg zuhanyként éri. Nos, ez annál sokkal rosszabb volt.

Olyan voltam, mint egy törött ablaküveg. Tudod olyan, amelynek átlátszó felületén pókhálóként futnak a repedések minden irányban, mégsem hull darabokra. Valami a helyén tarja a részeket. Eddig én is ilyen lehettem, engem a remény tarthatott egyben, de aztán egy pillanat alatt pici darabokra estem szét belül.

Vettem egy nagy levegőt és felé indultam. Ő csak akkor látott meg, amikor már igen közel voltam hozzá.

- Mit keresel itt? - kérdeztem nyugodtan tőle. Zack zavart pillantása rólam, a mosdó ajtajára vándorolt, majd újra vissza rám.  

Talán jobban hasonlítok anyámra, mint hittem. Olyan embereknek adunk esélyt újra és újra, akik egyáltalán nem érdemlik meg. Megbocsátunk, mert azt hisszük megváltoznak. Azt gondoljuk, helyesen cselekszünk, de közben csak ugyanazokat a hibákat követjük el akár többször is, és nem tanulunk belőlük.

  -  Cassie, én… - kezdett el magyarázkodni, de leállítottam. Higgadt akartam maradni, de nem ment. A szavak utat törtek maguknak. Azok a szavak is, amelyek akkor hagytak cserben, amikor elfutottam.

  -  Tudod, én igazán kedveltelek. Pedig sokszor szinte elviselhetetlen voltál - megráztam a fejem és mosolyra húzódott a szám. - Minden rossz szokásod ellenére beloptad magad a szívembe, mert csak a jó tulajdonságaidat láttam. Akkor is szerettelek - itt megálltam és mély levegőt vettem -, amikor te már nem szerettél. Talán még most is - mondtam oldalra pillantva, majd kicsit megrándítottam a vállamat, mintha ez semmit sem számítana, de szememben a könnyek meghazudtoltak engem. - Azt hittem jó ember vagy, de félreismertelek - felpillantottam rá, ő csak csendben figyelte kiborulásomat. - Eddig azt hittem, én nem érdemellek meg téged, de rájöttem ennek a fordítottja az igaz. Nem akarlak szeretni - az utolsó három szót szinte suttogtam.

     Úgy látszott, Zack nem találja a szavakat.

  -   Idővel csak egy rossz emlék leszel számomra, semmi több - nem is tudom, kit akartam erről jobban meggyőzni, őt vagy saját magamat. Láttam rajta, hogy tényleg rosszul estek neki azok, amiket mondam. Ugyan, ez volt a célom, de nem éreztem megkönnyebbülést, csak szomorúságot. - Szia Zack - köszöntem el tőle, majd sietős léptekkel a kijárat felé indultam. 

8. Boldogság

Nem tudtam, mit kellene mondanom Matt-nek. Kifogásokat kerestem, de egyik hihetetlenebb volt, mint a másik. Halogattam a dolgot, majd erőt gyűjtöttem és tizenegy óra fele a ruhát rejtő dobozzal a kezemben elindultam a szemközti házba. Azonban az előszobába érve földbe gyökerezett a lábam, a doboz pedig kiesett a kezemből.

- Mit keresel itt? - buktak elő belőlem a szavak. Csak álltam ott az apámmal szemben, mint aki nem hisz a szemének. Ő épp az egyik bőröndjét tette le a fogas mellé.

- Szia Cassie, hazaköltözöm - felelte egyszerűen és a kocsijához ment a többi holmijáért. Pár pillanat múlva összeszedtem magam, és azonnal hívtam az anyámat. A harmadik csörgésre vette fel.

- Szia, apa itt van, és ide akar költözni - hadartam bele a telefonba.

- Oh, már meg is érkezett? - kérdezte anyám vidáman.

- Te tudtál erről?

Annyira dühös lettem, hogy legszívesebben a falnak vágtam volna a telefonom. Azt hittem, majd anyám rendbe hoz mindent, de úgy látszott, igen nagyot tévedtem. Anyám elmagyarázta, hogy így mindenkinek jobb lesz. A mindenki szót külön hangsúlyozta. Amikor tiltakozni kezdtem, hogy ez egy nagyon rossz ötlet, akkor megkaptam, hogy gyerek vagyok még és ezt én nem érthetem, különben is nekem ebbe nincs beleszólásom. A szavainak olyan ereje volt, mintha anyám tényleg megütött volna.

Apa olyan gyorsan visszapakolt, mint ahogy annak idején eltűnt. Neki lehet ez a különleges képessége: családokat elhagyni pillanatok alatt, életeket tenni tönkre.

Ugyan nem kedveltem Lucy-t - ő volt az a nő, akiért apa elhagyott minket -, de most sajnáltam, ahogy a két kisgyerekét is. Vajon felfogták már, hogy mi történt? Lehet csak hetekkel később fog tudatosulni bennük. Azt hiszem, velem ez történt, mert még sokáig vártam haza apámat, hiába.

De most itt van, a nappalinkban ül és tévét néz. Tíz éves koromban örültem volna, ha visszajön, odaszaladtam volna hozzá és megöleltem volna. De most még egy házban sem bírtam maradni vele.

A szobámba mentem, felvettem egy pólót és egy rövidnadrágot, edzőcipőt húztam, majd elkocogtam a legközelebbi parkig. Ott leültem egy padra és felhívtam a bátyámat. Ő volt az, aki ebben a káoszban megértett engem, próbált megnyugtatni, és megígérte, hogy beszél anyánk fejével.

Aztán csak futottam és futottam, el a múlt és a fájdalom elől. Egyre gyorsabban, hátha úgy tényleg lehetséges, hogy minden rosszat magam mögött hagyjak. De a múltat lehetetlen megváltoztatni, a fájdalom pedig bennem volt.

Szúrt az oldalam, a végtagjaim sajogtak és szédültem, mikor végre megálltam. Egyik kezemmel a térdemre támaszkodtam, másikkal az oldalamat szorítottam. Mikor a fájdalom enyhült és lélegzetvételem egyenletesebbé vált kiegyenesedtem és körbenéztem. Pillantásom egy benzinkút melletti gyorséttermen állapodott meg.

Hamar megkaptam a rendelésemet és egy eldugott sarokba ültem le. Gyorsan felfaltam mindent, ami a tálcámon volt, majd hátradőltem a széken és lehunytam a szemem.

Mintha csak külső szemlélő lettem volna láttam, ahogy az a valaki, aki rám hasonlít, kinyitotta a szemét, majd körbenézett. Senki sem figyelt rá, felállt és a mosdóba sétált.

Láttam a szemében megcsillanó könnyeket, láttam a lelkét. Védtelen volt, azt akarta, hogy valaki megállítsa, de senki sem tette. Azt szerette volna, ha valaki szorosan magához öleli és azt mondja neki, hogy minden rendben lesz, de semmi ilyesmi nem történt. Becsukta maga után a fülke ajtaját, majd megszabadult a bevitt ételtől. Kezet mosott, kiöblítette a száját egy kis vízzel, majd a tükörrel szemközti falnak támaszkodott és lehunyta a szemét.

Boldog volt, hogy valami úgy történik, ahogy ő szeretné.

7. Semmiség

Szombaton korán keltem és úgy döntöttem, felhívom Amy-t. Amikor már azt hittem, nem veszi fel senki, valaki beleszólt a telefonba.

- Mondtam már, hogy hagyj békén minket! - kiabált velem egy ismeretlen női hang.

- Jó reggelt! Amy-t keresem, de azt hiszem téves.

- Ki vagy te?

- Cassie Hartwell.

- Nem ismerek semmiféle Cassie-t - felelte, aztán a háttérben meghallottam Amy hangját.

- Szia Cassie - szólt bele Amy. - Bocsi, azt hitte az anyám, hogy megint valami ügynök az. Állandóan hívogatnak.

- Szia! Minket is szoktak, idegesítő alakok - hagytam rá, bár tudtam, hogy hazudik.

- Nem lenne kedved futni? - kérdeztem tőle. Valójában az igazi indok az volt, hogy muszáj volt valakivel beszélnem.

- Oké, persze. De kell még egy kis idő, míg elkészülök.

- Akkor addig pont odaérek hozzátok. Hol laktok?

- Ne - vágta rá Amy - vagyis nálunk még mindig káosz uralkodik, dobozokban vannak a dolgaink. Inkább én mennék hozzátok, ha nem gond.

- Persze - feleltem és lediktáltam neki a címünket.

- Nemsokára ott leszek.

- Szia!

- Szia Cassie! - mondta, aztán letette a telefont.

Fél óra múlva meg is érkezett Amy.

- Szia - mondta a nappaliba érve, én pedig abbahagytam a felüléseket.

- Szia! Hogy jöttél be? - kérdeztem csodálkozva, hisz ha egyedül voltam itthon, akkor bezártam az ajtót.

- Nyitva volt az ajtó, gondoltam nem baj, ha bejövök.

Felálltam a padlóról és a konyhába sétáltam. Amy követett, lerakta a táskáját a pultra és helyet foglalt.

- Mi történt Cassie?

- Semmi.

- Szombat hajnal van – mondta és elnyomott egy ásítást.

A konyhaszekrényt kezdtem el tanulmányozni.

- Nem fogyok - böktem ki végül.

- Menjünk futni, aztán adok neked valamit.

- Oké - feleltem és elindultunk kifelé.

Teljesen kimerültek voltunk a futástól, mire visszaértünk a házba. A konyhába sétáltunk és Amy egyből lehuppant egy székre.

- Kérsz valamit inni? - kérdeztem tőle, de nem figyelt rám, csak a táskájában matatott. - Amy?

- Igen - felelte és rám emelte pillantását. - Kérsz vizet vagy narancslevet?

- Igen, vizet kérek - mondta és tovább keresett valamit. Letettem elé a poharát én pedig szembe ültem vele és elkezdtem kortyolgatni a narancslevemet. Amy az asztalra tett pár gyógyszeres dobozt.

- Ezek meg mik? - kérdeztem. Elvettem egyet közülük és elkezdtem tanulmányozni a címkéjét.

- Azok, amiknek látszanak. Te milyet szedsz?

Megráztam a fejem.

- Én nem szedek ilyesmit, tegnap vettem be párat , de rosszul voltam tőlük az éjszaka.

- Ezek ártalmatlanok - legyintett, én pedig szemügyre vettem a hashajtók, étvágycsökkentők és zsírégetetők széles választékát, amik előttem hevertek a pulton.

- Ezek mérgek.

- Én már két éve szedem őket, és semmi bajom.

Sóhajtottam egyet.

- Csak próbált ki őket Cassie, mi baj lehetne?

Amy nekem adta őket, hogy próbáljam ki. Azt mondta neki még rengeteg van otthon.

- Kérsz palacsintát? - kérdeztem tőle.

- Aha - felelte Amy és anya egyik magazinját kezdte el lapozgatni. Én sütöttem a palacsintákat és közben mindenféle sztorikat olvasott nekem és teszteket töltöttünk ki. Amikor kész lettem, elé raktam egy tányérba mindet és én kezdtem el olvasgatni. De pillantásom akaratlanul az ételre tévedt, amit Amy is észrevett.

- Egyél már te is - nyaggatott.

- Nem lehet - ráztam meg a fejem.

- Tudod, hogy lehet - mondta és pontosan tudtam, miről beszél. Odanyújtott nekem egy palacsintát én pedig jóízűen elfogyasztottam. Hamar megettük az egészet, aztán elkezdtem számolgatni, vajon hány kalóriát vittem be a szervezetembe pár perc alatt.

- Merre van a mosdó?- kérdezte.

- Megmutatom - mondtam, aztán elindultunk a nappali felé. - Ott van - mutattam a folyosón a második ajtóra.

- Te nem jössz? - kérdezte meglepetten.

- Én nem szoktam ilyet csinálni.

- Próbáld ki, Cassie.

- De csak most az egyszer - mondtam és beléptem a mosdóba mögötte.

- Te csináld először - utasított és a mosdókagylónak támaszkodva nézett.

Letérdeltem, felhajtottam az ülőkét, majd a hajamat egyik oldalra simítottam és ledugtam az ujjamat a torkomon. Egyik kezemmel a hajamat fogtam, másikkal görcsösen markoltam a kagyló szélét. Aztán vége lett. Felálltam, megnyomtam az öblítés gombot, majd a csaphoz sétáltam és kiöblítettem a számat.

- Ugye hogy semmiség?

- Az - helyeseltem.

Amy a WC-hez sétált, letérdelt és már hányt is. Valahol mélyen, tudtam, hogy ez rossz. Hogy nem helyes, amit teszünk. De olyan megkönnyebbülést éreztem, hogy az a sok-sok kalória már nincs bennem.

- Semmiség - ismételtem a tükörképemnek.

Nyolc óra körül Amy hazaindult én pedig egyedül maradtam a házban a gyógyszerekkel. Bevettem egy étvágycsökkentőt, ittam egy pohár vizet és tusolni indultam.