16. Szomorú csillagok

Amy egész héten nem jött iskolába, aggódtam érte, de a telefont egyszer sem vette fel, pedig többször is próbáltam hívni. Matt többször is beszélgetni próbált velem, de egy idő után feladta. Úgy járkáltam a suliban, mint valami zombi. Zenét hallgattam, egyedül ebédeltem és szünetekben mindenkit kerültem. Így teltek a napjaim.

A nagymamámat szerdán engedték ki a kórházból és miután anya hazaért a munkából, kocsiba ültünk, hogy megnézzük, hogy van. Útközben nem sokat beszéltem anyámmal, nem volt mit mondanom számára. Még mindig haragudtam rá vagy inkább aggódtam érte, magam sem tudtam eldönteni.  Amikor odaértünk a nagyszüleim házához, kipattantam a kocsiból és szinte futva tettem meg a hátralévő távolságot.

-          Szia Cassie – köszöntött a nagypapám és szoros öleléssel fogadott. Éppen kávét készített a konyhában.

-          Szia – motyogtam a pólójába.

-          A szobájában van – válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet és eltolt magától. Én elmosolyodtam, majd a szobája felé vettem az irányt. Az ajtóban, azonban megtorpantam és mély lélegzetet vettem, végül halkan bekopogtam és már a kilincsen is volt a kezem.

De arra, ami fogadott, nem voltam felkészülve. Nagymamám szinte árnyéka lett egykori önmagának. Arca beesett, szeme alatt sötét karikák húzódtak, szeme szomorkásan csillogott. Próbáltam rendezni az arcvonásaimat, de úgy éreztem rögtön sírva fakadok.

-          Szia, Drágám – mondta és megpaskolta maga mellett az ágyat, a tévét pedig kikapcsolta. Felé lépkedtem és helyet foglaltam mellette.

-          Szia – suttogtam halkan.

-          Ne nézz így rám – szólt rám.

-          Hogyan? – kérdeztem vissza és a kezemet kezdtem el tördelni.

-          Mintha fél lábbal a sírban lennék – vágta rá, és fáradtan elmosolyodott.

-          Én nem… - kezdtem el tiltakozni, de a hangom cserbenhagyott.

-          Csak rosszul festek, de már jobban vagyok – mondta és kitárta a karját, én pedig azonnal közelebb húzódtam hozzá és a vállába temettem az arcomat és sírni kezdtem. – Jól van, semmi baj – nyugtatgatott.

-          Bocsánat – motyogtam szipogva.

-          Minden rendben lesz – mondta én pedig csak bólintani bírtam és elvesztem az ölelésében. – Ugye nem haragszol, hogy el kell halasztanunk a szülinapi bulidat? Olyan nagy vagy már, biztos amúgy is a barátaiddal akartál ünnepelni.

-          Dehogy haragszom – ráztam meg a fejem. – Ne is foglalkozz vele, az a lényeg, hogy meggyógyulj – mondtam és kibontakoztam a karjai közül. Persze, a barátaimmal, akik nem is léteztek.

-          Jól vagy Cassie? – kérdezte aggódva és végigmért. – Olyan soványnak látszol.

Nyitottam a számat, én tényleg el akartam neki mondani mindent. Azt, hogy Zack összejött Melindával. Vagy azt, hogy egykori legjobb barátnőmmel, már nem is beszélek. Ahogy azt is, hogy utálom, hogy az apám újra része az életemnek. De aztán rájöttem, hogy felesleges ilyen dolgokkal terhelnem őt.

-          Jól vagyok – hazudtam szemrebbenés nélkül. Rosszul éreztem magam ettől, mert hozzá mindig őszinte voltam, de úgy éreztem, nem tehettem mást. Ekkor anyám lépett be a szobába, én pedig felálltam az ágyról, hogy kettesben beszélhessenek és a konyhába indultam.

***

A hétvége eseménytelenül telt, próbáltam tanulni, de egyszerűen a gondolataim mindig elkalandoztak. Szombat este zenét hallgattam az ágyamban, a neten pedig tippeket kerestem a fogyáshoz. Sajnos a súlyom változatlan maradt, annak ellenére, hogy szinte alig ettem. Nagyon frusztrált a dolog. Aztán valahogy Zack adatlapjára tévedtem, és egy friss képen megakadt a szemem. Melinda a tűzhely előtt állt, a válla fölött visszapillantva, kezében fakanállal. Gyönyörű volt, barna haja lágy hullámokban omlott a vállára, szeme vidáman csillogott, félénken mosolygott bele a kamerába. A fénykép alá ennyi volt írva: „Első közös főzés, szeretlek Mel” Újra és újra elolvastam ezt a pár szót, majd töröltem Zack-et az ismerőseim közül. Boldognak tűntek és semmi kedvem nem volt ezt nézni, elég volt az is, hogy az iskolában el kellett őket viselnem.

Kipattantam az ágyból, átöltöztem, majd futni indultam.

-          Hová, hová? – kérdezte az apám. A nappaliban ült, éppen meccset nézett és sört ivott. Egyáltalán mi köze hozzá?

-          Futni megyek – válaszoltam neki, bár igazából valami teljesen mást akartam mondani. De nem akartam vele veszekedni.

-          Ilyen sötétben nem mész sehová – felelte és felállt a kanapéról. Öt évig rám sem nézett, most pedig itt játszotta az aggódó apát. Remek.

-          Anyát nem zavarja – mondtam és a kijárat felé indultam, de még hallottam, ahogy a nevemet kiabálja, de hátra se nézve távoztam.

Addig futottam, míg teljesen ki nem merültem és szinte gondolkozni se bírtam. Majd leültem egy padra, a kezembe temettem az arcomat és sírni kezdtem. Nem tudtam volna megmondani, miért is sírok, mert nem volt egy konkrét oka. Egyszerűen úgy éreztem, hogy semminek sincs értelme. A park kihalt volt és csöndes, és pedig felpillantottam az égre.

Úgy tűnt, még a csillagok is szomorúak.

XXX

Ritkán vannak részek, ezért mindenkitől bocsánatot kérek, akit még érdekel a történet. :(

Remélem tetszik az új rész, nagyon örülnék, pár visszajelzésnek (akár pozitív, akár negatív) Valamint, bétát keresek. Akinek lenne kedve hozzá, ide írjon: eleanorcole13@gmail.com 

Köszönöm! :) xx

15. Mert szeretem...

Arra ébredtem, hogy valaki rázogat. Nem ez a legkellemesebb ébresztő.

-   Hmmm… - motyogtam -, fáradt vagyok.

-   Cassie, én vagyok az – mondta az anyám, de túl álmos voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Aztán eszembe jutott, hogy bevettem két nyugtatót, valamint, hogy a nagymamám kórházban van. Lassan kinyitottam a szemem és anyám boldogságtól sugárzó arcával találtam szembe magam.

-   Most értünk haza az apáddal – magyarázta. – Minden rendben volt itthon, milyen volt a mozi? – kérdezte érdeklődve és az ágyam szélén foglalt helyet. Felültem az ágyban, a gondolataim elég kuszák és lassúak voltak. Én magam voltam lassú. – Jól érzed magad? Nem festesz valami jól.

-   A nagypapa többször is hívott téged, miért nem vetted fel? – kérdeztem és idegesen a hajamba túrtam.

-   Kikapcsoltam a telefonom, mindjárt visszahívom.

-      Hívd vissza most, mama kórházban van – mondtam és kikászálódtam az ágyból. – Remélem élvezted a hétvégét – vetettem oda neki, mielőtt bármit is reagálhatott volna.

 Nem foglalkozott a megjegyzésemmel, talán nem is hallotta, mert már a telefonjával babrált és kiment a szobából. Remek.

Aztán eszembe jutott, hogy holnap hétfő, és én a hétvégén semmit sem tanultam. Már este volt, kint teljesen besötétedett. Ásítottam egyet és a matekházimat kezdtem el csinálni, de egyáltalán nem boldogultam vele. Amikor pedig megpillantottam a füzetem szélére írt megjegyzést, miszerint hétfőn dolgozat, a táskámba süllyesztettem a matekfelszerelésemet és lemondóan sóhajtottam egyet. Egyáltalán nem érdekelt az iskola.

***

Reggel korán keltem és egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Elindultam futni, aztán hazaérve müzlit reggeliztem. Letusoltam, felöltöztem, majd mérlegre álltam. Pontosan 54 kg voltam, amit gondosan felírtam a füzetembe.

Tíz perccel becsengetés előtt értem a terembe, és a szokottnál is nagyobb nyüzsgés fogadott. Kate hétvégi bulija volt a beszédtéma, mivel az osztály negyede lett csak meghívva, így ők ecsetelték a részleteket, míg a többiek irigykedve hallgatták a történteket. Úgy tűnt a matekdolgozat senkit sem érdekel.

Amikor a tanár belépett a terembe és azt mondta, hogy rakjunk el mindent és vegyünk elő egy lapot, rájöttem, hogy az osztály fele tisztában sem volt a számonkéréssel. Egyszerűen elfelejtették és olyan kérdéseket tettek fel egymásnak, hogy: ez most komoly? miből írunk? ez egy vicc?

Sajnos a tanárunk ettől csak még elszántabbnak tűnt, és meg kellett írnunk a tesztet. Ekkor döbbentem rá, hogy Amy nem jött iskolába, így még lesni sem volt lehetőségem. Bár sosem voltam az a fajta, aki lemásolja a padtársát, de azért jól jött volna egy kis segítség. Mivel egyik feladatot sem tudtam megoldani, egész órán gondolkoztam. Matt-en és Amy-n kívül senkivel sem voltam beszélő viszonyban. Pillantásom Melindára, egykori legjobb barátnőmre tévedt, és ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire is hiányzik. Elmondhatatlanul egyedül éreztem magam.

A szünetekben sem lett jobb a helyzet, sőt. Ezért elővettem a telefonomat és az órák között végig zenét hallgattam. Az ebédemet, ami egy banánból állt, az udvaron ettem meg magányosan és azt kívántam, bárcsak otthon lehetnék.

-   Csak nem zűr van a paradicsomban? – kérdezte Zack, majd leült mellém a padra. Fogalmam sem volt, mire akar célozni, de a szívem nagyobbat dobbant, csak azért mert hozzám szólt.

-   Nincs semmi – hazudtam a földet fixírozva. – Azt hiszem elszúrtam a matekdogát – feleltem és rá néztem.

-   Majd kijavítod – legyintett. – Nem egészen erre gondoltam, hanem, hogy úgy tűnt a hétvégén összejöttetek Matt-tel, most meg egymáshoz sem szóltok. Kate végigsírta a szombati buliját miattatok.

-   Kate és a sírás? – kérdeztem döbbenten. – Az azt jelentené, hogy van szíve – motyogtam. Zack furán méregetett.

-   Én örülök annak, hogy összejöttetek. Boldognak tűntél mellette.

Ennyit arról, hogy féltékennyé fogom tenni. Semmit sem érez irántam és még áldását is adta ránk.

-   Nos, senki sem kérte a jóváhagyásod – közöltem vele ridegen és keresztbe tettem a lábam.

Magabiztosnak akartam tűnni, miközben belül darabokra hullottam. Legszívesebben felképeltem volna. Nem én vagyok a rosszfiú ebben a történetben, hanem ő.

-   Oké, igazad van, semmi közöm a dolgaidhoz – helyeselt.

Minden mondatával újabb és újabb sebeket ejtett rajtam, hát nem veszi észre mit művel velem? Felpattantam a padról és az osztály felé vettem az irányt.

-   Várj – kiáltott utánam Zack én pedig megfordultam. Pár pillanatig habozott, aztán sóhajtott egyet és olyat mondott, amire nem számítottam. – Melindának hiányzol, bár ezt soha nem vallaná be neked, és nekem sem lett volna szabad elmondanom.

-    Akkor még is miért árultad ezt el nekem? – kérdeztem tőle.

-   Mert szeretem – felelte, én pedig megszólalni sem tudtam. – Kérlek, tudom, hogy engem nem kedvelsz – ha tudná, valójában mekkorát is téved –, de neki adj egy esélyt.

-   Nem megy – feleltem pár pillanat múlva és mielőtt még megláthatta volna a könnyeimet sarkon fordultam és gyorsan faképnél hagytam.

14. Rövid az út lefelé

Ott az ágyon feküdve jöttem rá, hogy voltaképpen élvezem Matt társaságát. Ha vele voltam, akkor nem gondoltam annyit a kalóriákra, a súlyomra, Zack-re vagy az elcseszett családomra. Vele az élet könnyebbnek bizonyult, pedig semmi különöset nem csináltunk, csak együtt lógtunk.

-          Hé - szólongatott Matt – nagyon elgondolkoztál, minden rendben?

-          Igen, csak a tegnap estén jártak a gondolataim – vallottam be. – Sajnálom.

-          Tegnap még nagyban köszöngetted. Életed legjobb estéjének nevezted.

Felé dobtam egy párnát.

-          Ne ess túlzásokba! Nem az estét sajnálom, hanem hogy…- nem tudtam befejezni a mondatot. Úgy látszik, ez rossz szokásommá vált. De tényleg, mit is sajnálok? – Anyukád nem fog haragudni, hogy itt maradtam? – kérdeztem tőle aggódva.

-          Nyugi Cass, majdnem felnőttek vagyunk. És a nagyszüleimmel élek, már volt szerencséd találkozni Lisa-val, szóval anyám nem is fog tudni róla.

Újra kedvem lett volna hozzávágni valamit, de ezt nem tudtam megtenni, mert Matt felém hajolt és megcsókolt. Voltak érzéseim iránta, ezen nem kellett sokat gondolkoznom, de az eltörpült, ahhoz képest, ahogy Zack iránt éreztem. Pedig őt szeretni sokkal egyszerűbb lett volna.

Matt még a buli előtt azt mondta legyünk barátok, amibe én beleegyeztem, de úgy hittem, ez a csók tönkretesz mindent. A törött szívem darabkái nem működtek megfelelően, és talán soha nem is fognak. Azt is mondta, hogy várna rám, de nem tudtam valaha is készen fogok állni erre. Össze voltam zavarodva, akartam is őt, és nem is. A hitegetés sem tűnt jó ötletnek, de nem mondhattam meg neki az igazat, mert szükségem volt rá. És talán képes lennék szeretni őt, majd valamikor a jövőben…  Aztán eszembe jutott Zack és rájöttem mekkora hülyeséget is csinálok valójában. Mielőtt még bármit is mondhattam volna megszólalt a telefonom én pedig eltoltam Matt-et és a táskámhoz mentem, majd felvettem a készüléket.

-          Hallo – szóltam bele idegesen és az ablak elé sétáltam, így Matt-nek háttal álltam.

-          Szia Cassie, végre felvette valaki, már többször kerestelek titeket – mondta a nagypapám, hangja fáradtan csengett. – Anyukád ott van valahol? Beszélnem kell vele.

-          Elutazott, csak este ér haza – magyaráztam. – Mi a baj?

-          Ne aggódj, nincs nagy baj.

-          Mi történt? – kérdeztem idegesen és fel-alá kezdtem el járkálni a szobában.

-          Kórházban vagyunk, tegnap a nagymamádnak enyhe szívrohama volt. Az orvosok azt mondják, hamar fel fog épülni – itt egy kis szünetet tartott - csak egy kis pihenésre van szüksége – tette hozzá gyorsan. Fogalmam sem volt, mi az az enyhe szívroham. Létezik ilyen egyáltalán vagy csak azt akarta, hogy ne boruljak ki? Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam.

-          Oké, máris odamegyek.

-          Erre semmi szükség, pihennie kell. Ha anyukád hazaér, mondd meg neki, hogy kerestem és hívjon vissza.

-          Oké megmondom – feleltem. – De biztos, hogy ne menjek oda?

-          Nem, erre semmi szükség. Nem tudnál mit tenni. Pár nap és kiengedik, majd akkor látogass meg minket – javasolta.

-          Rendben, mondd meg neki, hogy szeretem.

-          Átadom neki – hadarta -, de most mennem kell, szia Cassie.

-          Szia – köszöntem el tőle én is.

Hangosan kifújtam a levegőt és leültem az ágyra.

-          Nekem haza kell mennem – mondtam Matt-nek. Egyedül akartam lenni. Megrémisztett a gondolat, hogy elveszíthetem a nagymamámat, de semmi kedvem nem volt vele erről beszélni.

-          Mi történt? – kérdezte és leült mellém. El akartam neki mondani, hogy mi történt, de nem volt hozzá elég erőm.

-          Semmi – feleltem kurtán -, tényleg mennem kell. Matt megbántottnak tűnt egy pillanatra, de aztán semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán.

-          Kikísérlek – mondta, majd felvette a piros ruhámat a földről és a fürdőhöz mentünk, ahol átöltöztem.

Sírni lett volna kedvem, de visszatartottam a könnyeimet. Matt az ajtó előtt várt rám, majd egymás mellett haladva lesiettünk a lépcsőn a bejárati ajtó felé haladva. A feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Lisa-val nem találkoztunk, így legalább még egy kínos pillanatot megúsztam.

-          Akkor majd a suliban találkozunk – mondtam és legszívesebben pofon vágtam volna magam. Ez volt a legrosszabb szöveg, amit mondhattam.

-          Szia – köszönt el tőlem és becsukta az orrom előtt az ajtót.

Hazaérve egyből átöltöztem, egy trikót és egy melegítőnadrágot vettem fel. Hirtelen ötlettől vezérelve az anyám szobájába vettem az irányt, majd az éjjeliszekrény fiókját kihúztam, ahonnan elvettem egy dobozt a nyugtatói közül, majd a fürdőszobába sétáltam. Két szemet kiöntöttem a remegő kezembe. Minden… Nem, semmi sem lesz rendben, gondoltam, és bevettem a gyógyszereket. Nem akartam gondolkozni, ki akartam kapcsolni az agyam egy időre.

Mikor kisebb voltam az összes nyarat a mamánál töltöttem, ott nem kellett hallgatnom anya és apa veszekedését, a kiabálásokat, a sírásokat. Sütöttünk, főztünk, sorozatokat néztünk, játszottunk, egyszerűen ott biztonságban éreztem magam mindig. Azt kívántam bárcsak nála maradhatnék egész évben. Neki bármit elmondhattam, meghallgatott, tanácsokat adott és ami a legfontosabb volt, soha nem ítélkezett felettem. Elfogadott olyannak, amilyen voltam. Persze visszanézve az akkori problémák eltörpülnek a mostaniakhoz képest. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha most is mellettem lenne. De nincs, mert egy kórházi ágyban fekszik…

A szobámba mentem, bekapcsoltam a laptopomat és elindítottam hangosan egy zenét. Rákerestem a szívroham szóra és nem nyugtattak meg az ott kapott válaszok. Azután felmentem Kate adatlapjára és a buli képeit nézegettem, megakadt a szemem egyen, ahol én és Matt voltam látható. Én a kamerába néztem és idétlenül mosolyogtam, míg Matt oldalról rám pillantott és nem tudom miért, de gyorsan lehajtottam a laptopom tetejét, majd nemsokára elnyomott az álom. Abban a pillanatban a nyugtatók a legjobb dolognak tűntek a világon.