Szombaton a telefoncsörgésemre ébredtem.
- Haló… - szóltam bele rekedten.
- Szia Cassie, remélem nem ébresztettelek fel –
kezdte Amy. – Ráérsz ma?
Egész héten hívogattam és még egy sms-t sem volt képes írni.
A plafont kezdtem el bámulni, igazság szerint semmi kedvem nem volt vele
találkozni.
- Hívtalak…sokszor – feleltem.
- Tudom – válaszolta sóhajtva Amy. – Ne haragudj.
Átmehetek?
- Inkább lefényképezem a leckéket, amiket vettünk
– vágtam rá. – Elég elfoglalt vagyok ezen a hétvégén – hazudtam.
- Rendben – hagyta rám. – Köszi előre is!
- Nincs mit! – hadartam, majd bontottam a vonalat.
Barátnők száma: nulla.
Ha ez nem lett volna elég, mióta eltévelyedett, idióta apánk
hazaköltözött, a bátyám nem volt hajlandó hazajönni. Azt mondta megvárja, míg
lelép. Szerinte erre már nem sokat kell várjunk. Neki könnyű volt, ő kiszakadt
ebből a kisvárosi fojtogató közegből. Itt, ahol mindenki tud rólad mindent, sőt
ezen felül még olyanokat is, amik nem is igazak. Neki nem kell itt élnie,
egyetemen tanul, barátnője van, vár rá az amerikai álom: jó munka, szép ház, új
autó, házasság, gyerekek. Rosszul kellene éreznem magam, mert a saját bátyámra
irigykedem? Lehet, de annyira igazságtalan az élet. Nekem még két évem van a
gimiből, egy örökkévalóság.
Kikászálódtam az ágyból, gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem,
majd felkötöttem a hajam. Tíz óra múlt, én pedig lesiettem a lépcsőn és ittam
egy kávét.
- Feketén? – kérdezte az apám.
- Egy ideje így iszom - feleltem kurtán.
Igazából a fogyókúrám kezdetén álltam át az „üres” kávéra.
Ha valaki megkérdezné, melyik az egyik legfontosabb szabályom, biztos, hogy ezt
válaszolnám. Az ember rengeteg fölösleges kalóriától kímélheti meg magát,
persze rémes a változás. Rettenetes…őszintén szólva. Egy kis tejszín/tej,
egy-két kanál cukor, tejszínhab, csokiöntet a tetejére és máris 250 kalóriánál
tartunk. A fekete kávéban összesen 2 kalória van. Mennyivel megnyugtatóbb.
Bárcsak ez is nulla lenne, ahogy az egész életem.
- Ha így kellene a kávémat igyam, inkább leszoknék
– mondta az apám. Ki kérdezte a véleményét? Ki a fene kíváncsi rá mit mond ő?
Ki ő nekem? Inkább az alkoholról kellene, hogy leszokjon. – Van egy új ötletem,
vállalkozást indítok.
- Csodálatos, hányadikat is? – horkantottam fel.
Vállalkozásokat indít, amik sorra csődbe mennek, aztán az ő adósságát is anyám
fizetheti. Nincs így is elég bajunk, már csak ez hiányzik. De sosem ő a hibás,
mindig azok a fránya körülmények.
- Mikor lettél ilyen szemtelen? – kérdezte tőlem.
- Talán öt éve, talán mindig is ilyen voltam –
vontam meg a vállam, majd megittam a maradék kávémat és visszamentem a
szobámba.
Miért nem lehet nekem normális családom? Mit tettem, hogy ezt
érdemlem? Minek jön vissza, aki egyszer elmegy?
Mérlegre álltam, 54 kg-ot mutatott. Undorítónak éreztem
magam. Ki tudna engem szeretni? Hisz még én sem tudtam saját magam. Sóhajtottam
egyet, majd az ablakhoz sétáltam és szemem a szemközti házra tévedt. Talán
egyszer…talán egyszer, majd jön valaki. Akinek nem a sárkánnyal kell
megküzdenie, hanem a belső démonjaimmal, akiket én egyedül nem voltam képes
legyőzni. Néha olyanokat suttogtak, amiktől én magam is megrémültem.
