11. A fehér kerítés bánatból épült...

Az a baj azzal, ha valaki hihetetlen boldogságot okoz neked, hogy az felfoghatatlan boldogtalanságot is fog. Csak idő kérdése. Zuhantam a mélybe, úgy tűnt megállíthatatlanul, pedig kapaszkodni akartam, de nem volt ott senki és semmi. Csak a sötétség.

Zack-et szeretni, olyan volt, mintha saját akaratomból ugrottam volna le a szakadékba minden védelem nélkül. Tudtam, hogy rossz ötlet, tudtam, hogy helytelen, de… önszántamból odasétáltam a mélység széléhez és lehunytam a szemem.

Az én hibám volt az egész, és az volt a legrosszabb az egészben, hogy ezt tudtam is. Valakinek odaadni a szíved, aki nem szeret viszont a legnagyobb felelőtlenség, amit elkövethetsz. Összetört szívem minden egyes darabja és szilánkja őt szerette, cserébe viszont csak megalázást kaptam.  A szívem az övé volt, a boldogtalanság viszont az enyém.

Melinda és Zack átvert, ez mindennél világosabbá vált számomra, ahogy az is, hogy együtt vannak. Dühös lehettem volna, törhettem-zúzhattam volna, felhívhattam volna Melindát és kiabálhattam volna vele. Megmondhattam volna neki, hogy mit is érzek valójában.

De mit is éreztem? Semmit.

Kimerült voltam és tudtam erre az alvás nem megoldás. Egyszerűen belefáradtam az egészbe. Le akartam feküdni az ágyamba és soha fel nem ébredni. Mély levegőt vettem és megráztam a fejem. Az elmém elég sötét hellyé változott. Láttam magam, ahogy ott fekszem vékonyan, és arra gondoltam, hogy akkor soha nem kell majd a kalóriákkal foglalkoznom. Soha többé.

A konyhába mentem, öntöttem magamnak egy csésze kávét és kifelé bámultam az ablakon. Anyám éppen akkor ért haza, arcán levakarhatatlan vigyorral. 
-   Szia kicsim – köszöntött -, majd felém lépkedett és a fejem tetejére adott egy puszit. Ezek az anya-lánya pillanatok nem voltak jellemzőek ránk. Időm sem volt csodálkozni, anya már a nappaliban volt és apámat ölelte. A kávé íze még keserűbbé vált a számban.

Hogy volt képes szeretni őt? Ő talán már elfelejtette, hányszor sírt a kanapén a tévét bámulva? Mert én emlékeztem, minden egyes ilyen pillanatra. Akartam mindig valamit tenni, hogy jobban érezze magát, de tehetetlen voltam.

Anya belibbent a konyhába, töltött magának egy kis kávét, majd a konyhapultnak támaszkodott és a telefonját nyomkodta. Boldog volt, és ki voltam én, hogy leromboljam ezt? Pedig a képébe akartam vágni, hogy milyen egy szemét az apám, hogy elhagyott egy újabb családot, hogy soha nem fog megváltozni, hogy idő kérdése, hogy mikor un meg minket, ehelyett, csendben maradtam. Hányingerem lett.

Felpillantott a telefonjából és engem fürkészett. Nem tudom, mit olvashatott le az arcomról, de akármi is volt az, nem tette szóvá. A zsebéből elővett egy kis pénzt felém nyújtotta.

       -   Elutazunk apáddal, vasárnap este jövünk is vissza. Menj bulizni, érezd jól magad, menjetek Melindával valahova, olyan rég nem láttam már azt a lányt. Minden rendben vele? - kérdezte és én majdnem elejtettem a csészét, amit szorongattam.

       -   Jól van – feleltem kurtán. – Pont meg volt beszélve, hogy moziba megyünk – hazudtam és mosolyt színleltem.

       -    Akkor oké, de csináld meg előtte a házidat, mennem kell pakolni – mondta, majd felsietett az emeletre.
Én a konyhában maradtam a kávémat pedig kiöntöttem a mosogatóba.
Tíz perc múlva már egyedül voltam a házban.

A fehér kerítés bánatból épült, a ház szomorúságból és könnycseppek tartották össze. Ez volt az otthonom.

Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a dobozt az előszobából és Matthez indultam. Az ajtajuk előtt álltam és csengettem, majd vártam. Oké, nincs itthon én megpróbáltam. Már megfordultam és indultam volna haza, de ekkor nyílt az ajtó.

       -    Szia Cass, mi újság? – kérdezte egy hang, én pedig ledermedtem. Visszafordultam és eleresztettem egy halvány mosolyt. Matt az ajtófélfának dőlve állt és engem nézett, majd pillantása a kezemben tartott dobozra tévedt.

       -    Szia – suttogtam.  

***
(Itt az új rész, köszönöm azoknak, akik ennyi idő után is maradtak. Remélem, jól vagytok.
Ölel: R.C.)