15. Mert szeretem...

Arra ébredtem, hogy valaki rázogat. Nem ez a legkellemesebb ébresztő.

-   Hmmm… - motyogtam -, fáradt vagyok.

-   Cassie, én vagyok az – mondta az anyám, de túl álmos voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Aztán eszembe jutott, hogy bevettem két nyugtatót, valamint, hogy a nagymamám kórházban van. Lassan kinyitottam a szemem és anyám boldogságtól sugárzó arcával találtam szembe magam.

-   Most értünk haza az apáddal – magyarázta. – Minden rendben volt itthon, milyen volt a mozi? – kérdezte érdeklődve és az ágyam szélén foglalt helyet. Felültem az ágyban, a gondolataim elég kuszák és lassúak voltak. Én magam voltam lassú. – Jól érzed magad? Nem festesz valami jól.

-   A nagypapa többször is hívott téged, miért nem vetted fel? – kérdeztem és idegesen a hajamba túrtam.

-   Kikapcsoltam a telefonom, mindjárt visszahívom.

-      Hívd vissza most, mama kórházban van – mondtam és kikászálódtam az ágyból. – Remélem élvezted a hétvégét – vetettem oda neki, mielőtt bármit is reagálhatott volna.

 Nem foglalkozott a megjegyzésemmel, talán nem is hallotta, mert már a telefonjával babrált és kiment a szobából. Remek.

Aztán eszembe jutott, hogy holnap hétfő, és én a hétvégén semmit sem tanultam. Már este volt, kint teljesen besötétedett. Ásítottam egyet és a matekházimat kezdtem el csinálni, de egyáltalán nem boldogultam vele. Amikor pedig megpillantottam a füzetem szélére írt megjegyzést, miszerint hétfőn dolgozat, a táskámba süllyesztettem a matekfelszerelésemet és lemondóan sóhajtottam egyet. Egyáltalán nem érdekelt az iskola.

***

Reggel korán keltem és egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Elindultam futni, aztán hazaérve müzlit reggeliztem. Letusoltam, felöltöztem, majd mérlegre álltam. Pontosan 54 kg voltam, amit gondosan felírtam a füzetembe.

Tíz perccel becsengetés előtt értem a terembe, és a szokottnál is nagyobb nyüzsgés fogadott. Kate hétvégi bulija volt a beszédtéma, mivel az osztály negyede lett csak meghívva, így ők ecsetelték a részleteket, míg a többiek irigykedve hallgatták a történteket. Úgy tűnt a matekdolgozat senkit sem érdekel.

Amikor a tanár belépett a terembe és azt mondta, hogy rakjunk el mindent és vegyünk elő egy lapot, rájöttem, hogy az osztály fele tisztában sem volt a számonkéréssel. Egyszerűen elfelejtették és olyan kérdéseket tettek fel egymásnak, hogy: ez most komoly? miből írunk? ez egy vicc?

Sajnos a tanárunk ettől csak még elszántabbnak tűnt, és meg kellett írnunk a tesztet. Ekkor döbbentem rá, hogy Amy nem jött iskolába, így még lesni sem volt lehetőségem. Bár sosem voltam az a fajta, aki lemásolja a padtársát, de azért jól jött volna egy kis segítség. Mivel egyik feladatot sem tudtam megoldani, egész órán gondolkoztam. Matt-en és Amy-n kívül senkivel sem voltam beszélő viszonyban. Pillantásom Melindára, egykori legjobb barátnőmre tévedt, és ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire is hiányzik. Elmondhatatlanul egyedül éreztem magam.

A szünetekben sem lett jobb a helyzet, sőt. Ezért elővettem a telefonomat és az órák között végig zenét hallgattam. Az ebédemet, ami egy banánból állt, az udvaron ettem meg magányosan és azt kívántam, bárcsak otthon lehetnék.

-   Csak nem zűr van a paradicsomban? – kérdezte Zack, majd leült mellém a padra. Fogalmam sem volt, mire akar célozni, de a szívem nagyobbat dobbant, csak azért mert hozzám szólt.

-   Nincs semmi – hazudtam a földet fixírozva. – Azt hiszem elszúrtam a matekdogát – feleltem és rá néztem.

-   Majd kijavítod – legyintett. – Nem egészen erre gondoltam, hanem, hogy úgy tűnt a hétvégén összejöttetek Matt-tel, most meg egymáshoz sem szóltok. Kate végigsírta a szombati buliját miattatok.

-   Kate és a sírás? – kérdeztem döbbenten. – Az azt jelentené, hogy van szíve – motyogtam. Zack furán méregetett.

-   Én örülök annak, hogy összejöttetek. Boldognak tűntél mellette.

Ennyit arról, hogy féltékennyé fogom tenni. Semmit sem érez irántam és még áldását is adta ránk.

-   Nos, senki sem kérte a jóváhagyásod – közöltem vele ridegen és keresztbe tettem a lábam.

Magabiztosnak akartam tűnni, miközben belül darabokra hullottam. Legszívesebben felképeltem volna. Nem én vagyok a rosszfiú ebben a történetben, hanem ő.

-   Oké, igazad van, semmi közöm a dolgaidhoz – helyeselt.

Minden mondatával újabb és újabb sebeket ejtett rajtam, hát nem veszi észre mit művel velem? Felpattantam a padról és az osztály felé vettem az irányt.

-   Várj – kiáltott utánam Zack én pedig megfordultam. Pár pillanatig habozott, aztán sóhajtott egyet és olyat mondott, amire nem számítottam. – Melindának hiányzol, bár ezt soha nem vallaná be neked, és nekem sem lett volna szabad elmondanom.

-    Akkor még is miért árultad ezt el nekem? – kérdeztem tőle.

-   Mert szeretem – felelte, én pedig megszólalni sem tudtam. – Kérlek, tudom, hogy engem nem kedvelsz – ha tudná, valójában mekkorát is téved –, de neki adj egy esélyt.

-   Nem megy – feleltem pár pillanat múlva és mielőtt még megláthatta volna a könnyeimet sarkon fordultam és gyorsan faképnél hagytam.