16. Szomorú csillagok

Amy egész héten nem jött iskolába, aggódtam érte, de a telefont egyszer sem vette fel, pedig többször is próbáltam hívni. Matt többször is beszélgetni próbált velem, de egy idő után feladta. Úgy járkáltam a suliban, mint valami zombi. Zenét hallgattam, egyedül ebédeltem és szünetekben mindenkit kerültem. Így teltek a napjaim.

A nagymamámat szerdán engedték ki a kórházból és miután anya hazaért a munkából, kocsiba ültünk, hogy megnézzük, hogy van. Útközben nem sokat beszéltem anyámmal, nem volt mit mondanom számára. Még mindig haragudtam rá vagy inkább aggódtam érte, magam sem tudtam eldönteni.  Amikor odaértünk a nagyszüleim házához, kipattantam a kocsiból és szinte futva tettem meg a hátralévő távolságot.

-          Szia Cassie – köszöntött a nagypapám és szoros öleléssel fogadott. Éppen kávét készített a konyhában.

-          Szia – motyogtam a pólójába.

-          A szobájában van – válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet és eltolt magától. Én elmosolyodtam, majd a szobája felé vettem az irányt. Az ajtóban, azonban megtorpantam és mély lélegzetet vettem, végül halkan bekopogtam és már a kilincsen is volt a kezem.

De arra, ami fogadott, nem voltam felkészülve. Nagymamám szinte árnyéka lett egykori önmagának. Arca beesett, szeme alatt sötét karikák húzódtak, szeme szomorkásan csillogott. Próbáltam rendezni az arcvonásaimat, de úgy éreztem rögtön sírva fakadok.

-          Szia, Drágám – mondta és megpaskolta maga mellett az ágyat, a tévét pedig kikapcsolta. Felé lépkedtem és helyet foglaltam mellette.

-          Szia – suttogtam halkan.

-          Ne nézz így rám – szólt rám.

-          Hogyan? – kérdeztem vissza és a kezemet kezdtem el tördelni.

-          Mintha fél lábbal a sírban lennék – vágta rá, és fáradtan elmosolyodott.

-          Én nem… - kezdtem el tiltakozni, de a hangom cserbenhagyott.

-          Csak rosszul festek, de már jobban vagyok – mondta és kitárta a karját, én pedig azonnal közelebb húzódtam hozzá és a vállába temettem az arcomat és sírni kezdtem. – Jól van, semmi baj – nyugtatgatott.

-          Bocsánat – motyogtam szipogva.

-          Minden rendben lesz – mondta én pedig csak bólintani bírtam és elvesztem az ölelésében. – Ugye nem haragszol, hogy el kell halasztanunk a szülinapi bulidat? Olyan nagy vagy már, biztos amúgy is a barátaiddal akartál ünnepelni.

-          Dehogy haragszom – ráztam meg a fejem. – Ne is foglalkozz vele, az a lényeg, hogy meggyógyulj – mondtam és kibontakoztam a karjai közül. Persze, a barátaimmal, akik nem is léteztek.

-          Jól vagy Cassie? – kérdezte aggódva és végigmért. – Olyan soványnak látszol.

Nyitottam a számat, én tényleg el akartam neki mondani mindent. Azt, hogy Zack összejött Melindával. Vagy azt, hogy egykori legjobb barátnőmmel, már nem is beszélek. Ahogy azt is, hogy utálom, hogy az apám újra része az életemnek. De aztán rájöttem, hogy felesleges ilyen dolgokkal terhelnem őt.

-          Jól vagyok – hazudtam szemrebbenés nélkül. Rosszul éreztem magam ettől, mert hozzá mindig őszinte voltam, de úgy éreztem, nem tehettem mást. Ekkor anyám lépett be a szobába, én pedig felálltam az ágyról, hogy kettesben beszélhessenek és a konyhába indultam.

***

A hétvége eseménytelenül telt, próbáltam tanulni, de egyszerűen a gondolataim mindig elkalandoztak. Szombat este zenét hallgattam az ágyamban, a neten pedig tippeket kerestem a fogyáshoz. Sajnos a súlyom változatlan maradt, annak ellenére, hogy szinte alig ettem. Nagyon frusztrált a dolog. Aztán valahogy Zack adatlapjára tévedtem, és egy friss képen megakadt a szemem. Melinda a tűzhely előtt állt, a válla fölött visszapillantva, kezében fakanállal. Gyönyörű volt, barna haja lágy hullámokban omlott a vállára, szeme vidáman csillogott, félénken mosolygott bele a kamerába. A fénykép alá ennyi volt írva: „Első közös főzés, szeretlek Mel” Újra és újra elolvastam ezt a pár szót, majd töröltem Zack-et az ismerőseim közül. Boldognak tűntek és semmi kedvem nem volt ezt nézni, elég volt az is, hogy az iskolában el kellett őket viselnem.

Kipattantam az ágyból, átöltöztem, majd futni indultam.

-          Hová, hová? – kérdezte az apám. A nappaliban ült, éppen meccset nézett és sört ivott. Egyáltalán mi köze hozzá?

-          Futni megyek – válaszoltam neki, bár igazából valami teljesen mást akartam mondani. De nem akartam vele veszekedni.

-          Ilyen sötétben nem mész sehová – felelte és felállt a kanapéról. Öt évig rám sem nézett, most pedig itt játszotta az aggódó apát. Remek.

-          Anyát nem zavarja – mondtam és a kijárat felé indultam, de még hallottam, ahogy a nevemet kiabálja, de hátra se nézve távoztam.

Addig futottam, míg teljesen ki nem merültem és szinte gondolkozni se bírtam. Majd leültem egy padra, a kezembe temettem az arcomat és sírni kezdtem. Nem tudtam volna megmondani, miért is sírok, mert nem volt egy konkrét oka. Egyszerűen úgy éreztem, hogy semminek sincs értelme. A park kihalt volt és csöndes, és pedig felpillantottam az égre.

Úgy tűnt, még a csillagok is szomorúak.

XXX

Ritkán vannak részek, ezért mindenkitől bocsánatot kérek, akit még érdekel a történet. :(

Remélem tetszik az új rész, nagyon örülnék, pár visszajelzésnek (akár pozitív, akár negatív) Valamint, bétát keresek. Akinek lenne kedve hozzá, ide írjon: eleanorcole13@gmail.com 

Köszönöm! :) xx