12. Pocsék barát

Felé léptem egy lépést, majd elszakítottam tőle a pillantásom és a tornacipőmet kezdtem el tanulmányozni.  Azt akartam mondani neki, hogy sajnálom, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Olyan jó lett volna, ha csak egy filmben lettem volna, ahol minden megoldódik. Ha ez nem a valóság lett volna, hanem csak egy rossz álom. De túlságosan is valóságos volt az egész. Vettem egy mély lélegzetet, majd a szemébe néztem. A könnyű doboz a kezemben egyre nehezebbé változott, mintha ólomsúlyú lett volna. Erősen markoltam, majd a világ forogni kezdett körülöttem.

Rosszul voltam. Lehet, hogy magam miatt vagy attól, hogy nem ettem. Fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy nem kapok levegőt.

-          Jól vagy? – kérdezte Matt.

Arra tudtam gondolni, hogy ez a leghülyébb kérdés a világon, és hogy nem vagyok jól. Egyáltalán nem. Felé léptem még pár lépést, de mielőtt még megrázhattam a fejem, a lábam felmondta a szolgálatot és egyszerűen összeestem. A földön kötöttem volna ki, ha Matt nem kap utánam. Éreztem a kezeit magamon, néztem, ahogy a karomat fogja.

-          Engedd el azt a rohadt dobozt! – kiáltott rám, én pedig engedelmeskedtem neki, majd minden elsötétült körülöttem.

Hallottam, ahogy valaki a nevemet mondja újra és újra. Rá akartam szólni, hogy ne ismételgesse már egyfolytában, hiszen hallom és felfogtam. Itt vagyok. Amikor kinyitottam a szemem Matt aggódó arcát pillantottam meg először.

-   Hagyd abba a nevem ismételgetését! – hangom rekedtesen csengett. Matt figyelmen kívül hagyta nem túl kedves megjegyzésem.

-          Jól vagy? Hívjak mentőt? Elájultál.

Lehunytam a szemem. Valahogy csak most tudatosult bennem, mennyire kellemetlen ez a helyzet.

-          Tessék itt egy kis narancslé – mondta és már nyújtotta is nekem a poharat. Feltornáztam magam ülő helyzetbe és elvettem tőle az italt, majd nagyokat kortyolgatva az egészet megittam.

-          Köszi – mondtam és visszaadtam neki a poharat.  – Biztosan leesett a vércukrom, nem ettem ma valami sokat – próbáltam valami magyarázattal szolgálni az ájulásomra.

-          Nagyon megijesztettél – vallotta be Matt és ide-oda mászkált a nappaliban a kanapé előtt, ahol ültem.

-       Már minden rendben, jól vagyok – suttogtam. Tényleg jól vagyok? Kétlem. Azt is tudtam, hogy a neheze csak most jön, elmagyarázni látogatásom valódi okát. – Leülnél, kérlek? – kérdeztem és kerültem a pillantását.  - Szóval – kezdtem bele – nem tudok veled menni az este. Már hamarabb akartam szólni, de biztosan találsz még valakit kísérőnek. Bár Kate szerintem annak örülne a legjobban, ha egyedül mennél.

Mivel csendben maradt felé néztem, és csak egy hitetlenkedő pillantást kaptam válaszul.

-       Te csak ne aggódj amiatt, hogy kivel megyek – felelte kicsit később hangosabban a kelleténél. – Zack-kel mész, igaz? Tudod mit, nem is kell válaszolnod. Elég volt azt látni, ahogy tegnap este megcsókoltad.

Felpattant mellőlem és én is felálltam a kanapéról, ez a beszélgetés határozottan egyre rosszabbul haladt.

-          Te leskelődtél? – kérdeztem döbbenten.

-          Cassie, ha nem vetted volna észre a szomszédod vagyok, épp hazaértem tőled és a konyhában ittam egy pohár vizet, amikor láttam, hogy leparkol előtettek. Aztán – mondta indulatosan- megcsókoltad.

-          Ez nem ilyen egyszerű – tiltakoztam.

-          Átver Cassie, hát nem látod? – kérdezte tőlem kezét a vállamra téve.

-      Tudom – vallottam be és lesütöttem a szemem. – Tudom – ismételtem és a hangom elcsuklott, majd éreztem, ahogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon.

-          Hé – mondta kedvesen, és letörölte hüvelykujjával a könnycseppet – nem érdemli meg, hogy sírj miatta.

-          Sajnálom az egészet, tudod – szipogtam egyet – hülye voltam. Nem akartalak megbántani. Tényleg nem.

-          Nem azért akarom, hogy ne menj vele, mert féltékeny vagyok – magyarázta – na jó az vagyok – vallotta be, én pedig kicsit felnevettem. - Ő nem jó ember Cassie, nem akarom, hogy megbántson. Én soha nem bántanálak meg téged szándékosan – mondta komolyan. Zöld szemei őszinteséget sugároztak és csak most tűnt fel, milyen közel is állunk valójában egymáshoz. Pillantásom ajkaira vándorolt, amit ő is észrevett és elmosolyodott. Közelebb lépett, egyik kezével az állam vonalán simított végig, másik keze a derekamra vándorolt, majd megcsókolt. Kezeimet a mellkasára raktam, el akartam tolni magamtól, de aztán szemeimet lehunytam kezeimet pedig a nyaka mögött kulcsoltam össze és lábujjhegyre állva élveztem a csókot. Matt helyes volt és kedves, szépeket mondott nekem, de nem voltam belé szerelmes, a csók pedig jó volt, de nem éreztem helyesnek.

-          Nekem ez nem megy – toltam el magamtól végül. – Olyanokat mondasz nekem, hogy nem bánatnál meg és én még a végén elhiszem, ne mondj nekem olyat, amit nem biztos, hogy betartasz.

-          Adj egy esélyt nekünk – kérte.

-        Szeretnék, de nem megy. Nem megyek Zack-kel sehova sem ma sem máskor, Melindával van együtt – magyaráztam el neki. – De tegnap, mikor elhívott igent mondtam neki, mert nem tudtam, hogy járnak. Én csak szeretem őt, tudod. Hülyeség, de még mindig érzek iránta valamit, ezért veled se mehetek ma, nem lenne fair veled szemben. És nem akarom Kate elégedett képét bámulni egész este, fogadok ők hárman találták ki ezt az egészet. Ez nekem túl sok lenne.

-          Tudom, hogy szereted, mindenki tudja. Addig várok rád Cassie, ameddig kell.

-          Nem kérhetek tőled ilyet- ellenkeztem.

-         Nem is kell kérned – mondta és elmosolyodott. – Elmehetnénk ebbe a buliba és jól érezhetnénk magunkat, Melinda és Kate biztos nem örülnének, ha látnák, hogy boldog vagy és nem sikerült a tervük. Természetesen úgy mennénk, mint barátok.

Matt-nek igaza volt, ez volt a tökéletes terv.

-          Pocsék barát vagyok – sóhajtottam. Ő csak elnevette magát.

-          Akkor ez azt jelenti, hogy benne vagy? – kérdezte tőlem.

-     Igen, azt – válaszoltam végül, ő pedig túl lelkes lett válaszom hallatán. Bűntudatom támadt, mivel a valódi ok, amiért igen mondtam az az volt, hogy féltékennyé tegyem Zack-et. Komolyan pokolra fogok jutni. Matt sokkal jobb lányt érdemelne, mint amilyen én valaha is lehetek, ezzel pontosan tisztában voltam.

- Úgy sem fogunk sokáig barátok maradni - felelte játékosan, majd egy féloldalas mosolyt küldött felém. Akkor még egyikünk sem tudhatta, hogy ez mennyire igaz és nem jó értelemben. Azután karon ragadott, majd a konyha felé húzott.

- Enned kell valamit, nehogy a bulin is rosszul legyél - mondta hátrapillantva a válla felett, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Már csak ez hiányzott...